Most hogy kiment, végre én is írhatok valamit róla, meg erről az egészről. Imádom ezt a lányt, először amikor megláttam a mozi előtt, megsajnáltam, odamentem hozzá, és akkor jött minden magától. Tudtam, hogy senkinek se fog tetszeni ez a párosítás, márcsak azért sem, mert egymás ellen verseng a két iskola, így nem a legjobb választás. Aztán ott volt Mercedes. Egy lány, aki éppen kiszemelt magának. Soha se szerettem az ilyen légből kapott lányokat. De Lex más volt. Igaz, légből jött, de nem olyan dilis volt, mint a többiek. A mozis eset után…
Várj, ne mesélj tovább, szépen sorjában mindent!
Ahj, de te olyan lassan haladsz.
Az a lényeg, hogy minden egyes részletet elmeséljünk. Menj, telefonozz addig.
Addig megkeresem Edwardot.
Jól van keresd. Akkor folytatom.
Az emberek körülöttünk nem vettek észre semmit, de nekem akkor is sokat jelentett ez az egy csók. Éreztem rajta, hogy nem csak vigaszból, akaratból teszi, hanem valamit talált bennem, ami megfogta. Valami különlegeset. Bár az bennem nincs túl sok. Vörösesbarna haj, barna szem, alacsony termet, és még sorolhatnám, hogy mennyire olvadok bele a környezetbe. Miután elváltunk egymástól a homlokát az enyémnek támasztotta, és mélyen a szemembe nézett.
- És most mi lesz? – kérdeztem meg, magától értetendően.
- Te mit szeretnél, mi legyen? – És tudtam, mit akarok, ahogy kimondta. Újra a számat az övéhez tapasztottam, ami egy igennel felért nálam.
Ezek után még beszélgettünk, majd éjfél körül fogtam egy taxit, és haza indultam.
Másnap az iskolában, másra se tudtam gondolni, minthogy vajon találkozunk-e újra, vagy soha többé. Annabell lökött meg hirtelen, amikor az ebédlőben mélyen belemélyedtem a felismerhetetlen krumplipürébe…
- Mi az kislány? Csak nem szerelmes vagy a krumplipürébe? – mondta.
- A krumplipürébe nem. – röhögtem ki, majd felálltam, és elindultam, hogy visszavigyem a tálcámat.
- Akkor kibe? Látszik ám a szemeden. – koslatott utánam.
- Hát tudod volt az a srác…
- Melyik? A kosaras?
- Úgy mondod, mintha annyi lett volna. Na, de mindegy. Igen ő, és tegnap a moziban összefutottunk, majd megszólított.
- Jesszus ez komoly?
- Nem hiszed el? Akkor mért van meg a telefonszáma?
- Higgyem is el, hogy az övé?
- Jaj, te. Felhívjam, hogy jöjjön ide iskola után?
- Hívd!
- Oké. – Majd leraktam a tálcámat, és elvonultam, hogy telefonáljak. Harmadik csengésre fel is vette.
- Szia!
- Szia, te mozislány! – szólt bele azzal az édes hangjával. Alig volt hallható, amit mondott, mert óriási hangzavar volt mögötte.
- Nincs kedved beszélgetni ma iskola után?
- Dehogynem, mikorra menjek érted?
- Hát, háromig vannak óráim, utána végzek.
- Akkor elviszlek fagyizni, úgyis jó az idő.
- Rendben, akkor háromkor. – A csengő vetett béget az beszélgetésünknek, így rohanhattam át történelemre.
Az iskolából kitörve Heroldnak magyaráztam, hogy mit kellene csinálnia ahhoz hogy Annabell járjon vele, mert sehogy se jön össze neki. Persze Annának nem tetszik, de én tartom benne a lelket. Tehát éppen kiléptünk a kapun, amikor megláttam, hogy George a motorjának támaszkodva nyomkodta a telefonját. Leugrottam a lépcsőről, majd a karjaiba borultam.
- Mi újság?
- Semmi különös. Ő itt Herold – mutattam a szomorkás barátomra. – Ő pedig Morgen. – utaltam az elég érdekesen vizslató fiúra.
- Már találkoztunk. – mormogta Morgen, majd kezet nyújtott.
- Netalán tán kosarazol?
- Igen, és elég jól. – Éreztem, hogy nem túl szimpatikusak egymásnak, így gondoltam hogy indulhatnánk is.
- Akkor mehetünk?
- Persze – És a kezembe nyomott egy sisakot
- Sziasztok! – köszöntem, majd felvettem a sisakom, és hátulról belékaroltam.
- Hello! – köszöntek elég kelletlenül. Előre tudtam, hogy nem fogják támogatni a kapcsolatunkat, de nem érdekelt. Pár saroknyira volt egy olasz fagyizó, odamentünk. Miután leparkolta a robogót, leültünk egy asztalkához.
Még csak itt tartasz? Én már Edwardot is megtaláltam.
És hol volt?
A pincében valamit keresett éppen.
Ja, értem. És minek kerested?
Hát, hogy kimegyünk-e kosarazni. Három óra múlva jövök.
És ezzel felkapta a táskáját és kiment. Mindig ezt csinálja. Egyébként Edwardról annyit, hogy George haverja, és mindig itt lóg náluk.
Na, de a fagyizó. Rendeltünk kettő fagyikelyhet, majd elkezdtünk beszélgetni.
- És akkor most mi legyen velünk? – kérdeztem, miután megkaptuk a fagylaltunkat.
- Mi legyen? – nézett a szemembe.
- Hát, nem is tudom. Nem néznék jó szemmel, ha veled barátkoznék.
- És ha, nem a barátod lennék, hanem annál több?
- Az talán nem lenne ellenükre – hajoltam közelebb, majd egy hosszú csókkal ajándékoztam meg.
A kelyhet befejezve kértünk még két tölcséres fagyit, és elindultunk a háztömb körül. Egy kis idő után megfogta a kezemet, és valamiért így nagyobb biztonságban éreztem magam. Persze a suliból sokan laknak arra, így szinte biztos volt, hogy valaki szembe fog jönni velünk. Ki más lett volna, mint Morgen. Csendben elment mellettünk, de tudtam, hogy már is húsz embernek megírta mit látott. DE nem érdekelt. Aztán egyre több ember jött szembe. Mindenkinek köszöntünk, néhány szót váltottunk, majd továbbmentünk. Úgy 10 kör séta után George úgy döntött, haza visz. Felpattantunk a motorra, és meg sem álltunk a házunkig. Na, jó két pirosat bekaptunk, de az nem számít. Egyébként nagyon jól vezet, teljesen elővigyázatos, nem megy túl gyorsan, csak amennyivel lehet.
- Bejössz? – kérdeztem, miután feltűnt, hogy nem állította le a motort.
- Majd legközelebb, mondjuk egy vacsora alkalmakor?
- Mondjuk… Hát, nem is tudom. Apa mostanában nincs itthon nagyon abban az időben.
- Akkor mondjuk, te nem jössz át szombaton vacsorára?
- De, persze szívesen. – És nyomtam egy puszit az arcára, majd elindultam befelé. Az ajtóban még hátrafordultam és intettem neki, végül bezártam az ajtót.
A szobámba felérve egyből a gépemhez siettem. Csak húsz üzenetem volt. Tudni kell, hogy az iskolában a hierarchia felső rétegébe tartozok. A kosárlabdacsapat elég híres, szinte ez alapozza meg az egész rendszert. Alattuk állnak az ő barátaik, és mivel Herold és Morgen csapattagok, így én ott vagyok velük. És ezért minden lépésemről tud mindenki. Sajnos. Így válaszolhattam mindenkinek, hogy mi is történt. Az imádnivaló barátom persze képet is készített így minden meg volt örökítve.
Ez ugye tudod, hogy több mint 3 hónapja volt már?
Még csak 2 és fél, de mindegy.
És már azóta boldogítjuk egymást.
Pontosan. Egyébként, hogy-hogy itt vagy már?
Edward elment vásárolni az anyjával, így egyedül maradtam volna, ezért vissza jöttem.
Ja, értem.
Meg egyébként is, jöttek a bátyádék, így el kellet jönnöm, mert ők voltak 6-an, én meg csak egyedül.
Peter biztos nem küldött volna el. De mindegy is.
Amúgy ő csak a mostoha tesóm, mert apa akivel együtt él, annak volt egy elromlott házassága, és onnan van Peter.
És most a történetünkhöz visszatérve. Jövő héten ismét kosárlabda bajnokságdöntő, és kik mások lennének benne, mint a tavalyi kettes. Mindenki győzöget, hogy kinek szurkoljak, de még nem döntöttem el. Georget pedig kezdik elfogadni a többiek. Már nem egyszer voltunk együtt valahol bulizni, meg ilyenek. És a vacsoráról szólva. Annyira nem volt rossz. Igaz, az anyukája főzni nem nagyon tud. A házuk elég nagy, tehetős emberekről van szó. A szülei egyébként nagyon aranyosak voltak. Nagyon örültek neki, hogy végre a fiúk hazavisz valakit. Margaret (az anyukája) nem egyszer vitt már vásárolni, vagy színházba mentünk. Apának is nagyon szimpatikus, így mindenki boldog. Most.
És ezek után, hogy mindent ilyen gyorsan elmeséltem, mit fogok mostantól mondani? Hát, ami majd most jön. Azt a gyönyörű jövőt, ami lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése